Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szentségek
 
Az Újszövetség szentségeit Krisztus alapította és szám szerint hét van:
• Keresztség
• Bérmálás
• Oltáriszentség (Eucharisztia)
• Bűnbocsánat szentsége
• Betegek kenete
• Egyházi rend
• Házasság szentsége
A hét szentség a keresztény élet minden fontos pillanatát és állomását érinti: a szentségek a keresztények hitéletéhez megadják a születést és a növekedést, a gyógyítást és a küldetést. Ezen a téren bizonyos hasonlóság található a természetes élet állomásai és a lelkiélet állomásai között.
A keresztény beavatás szentségei
A keresztény beavatás szentségei, a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia rakják le az egész keresztény élet alapjait. ,,Az isteni természetben való részesedés, mellyel Krisztus kegyelme ajándékozza meg az embereket, bizonyos hasonlóságot mutat a természetes élet fakadásával, növekedésével és táplálkozásával. Ugyanis a keresztségtől újjászületett hívők a bérmálás szentségétől megerősödnek, s utána az Eucharisztiában az örök élet kenyerével táplálkoznak, úgyhogy a keresztény beavatás e szentségei révén egyre jobban megkapják az isteni élet kincseit, és haladnak a szeretet tökéletessége felé.''
A gyógyulás szentségei
A keresztény beavatás szentségei által az ember megkapja Krisztus új életét. Ezt az életet azonban "törékeny cserépedényben" (2Kor 4,7) hordozzuk. Most még "Krisztussal el van rejtve az Istenben" (Kol 3,3). Most még földi, fájdalomnak, betegségnek és halálnak alávetett házunkban vagyunk. Isten gyermekeinek ez az új élete a bűn miatt megsérülhet és el is veszíthető.
Az Úr Jézus Krisztus lelkünk és testünk orvosa, aki a bénának megbocsátotta bűneit, és visszaadta teste egészségét, úgy akarta, hogy Egyháza a Szentlélek erejével folytassa gyógyító és üdvözítő művét, saját tagjaira vonatkozóan is. Ez a gyógyítás két szentségének célja: a bűnbánat és a betegek kenete szentségéé.
A közösség szolgálatának szentségei
A keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia a keresztény beavatás szentségei. Krisztus valamennyi tanítványának közös hivatását alapozzák meg, az életszentségre és a világ evangelizálásának missziójára szóló meghívást. Hozzák a szükséges kegyelmeket a Lélek szerinti élethez az örök haza felé tartó zarándokúton.
Két másik szentség, az egyházi rend és a házasság mások üdvösségére irányul. A személyes üdvösséghez is hozzájárulnak, de ezt mások szolgálata által teszik. Sajátos küldetést jelentenek az Egyházban, és Isten népének gyarapodását szolgálják.
E szentségekben azok, akik a keresztség és a bérmálás által már fölszenteltettek a hívők általános papságára, különleges fölszenteléseket kaphatnak. Azok, akik az egyházi rendet kapják, arra szenteltetnek föl, hogy Krisztus nevében "az Egyházat Isten Igéjével és kegyelmével legeltessék". Állapotuknak megfelelôen "a keresztény házastársakat is állapotbeli kötelességeikre és méltóságukra külön szentség erôsíti meg, s mintegy fölszenteli."
Keresztség
A keresztség szükséges, mielőtt bármelyik más szentséget fölvenné valaki. A keresztény beavatás legelső szentsége ez, amelyet majd a bérmálás és az Oltáriszentség egészít ki.
A keresztséget akkor alapította Krisztus, amikor Keresztelő Szent János megkeresztelte, és amikor parancsot adott apostolainak, hogy menjenek el és kereszteljenek meg minden népet az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. (Vö. Mt 28,19).
A keresztség eltöröl minden bűnt: az eredeti bűnt és minden egyéb bűnt.
A keresztség Isten gyermekeivé tesz bennünket, Krisztus tagjaivá, az Egyház tagjaivá és a mennyek országának örököseivé. Ez azt jelenti, hogy:
• A keresztség állandó kapcsolatot hoz létre Isten és a megkeresztelt között, és szükséges az üdvösséghez.
• A keresztség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekre, és csak egyszer vehető fel.
Ezek a hatások a megszentelő kegyelem gyümölcsei, amelyet a keresztség ad meg.
A keresztséget bárki fölveheti, aki nincs megkeresztelve. Felnőtt ember úgy veheti föl a keresztséget, ha előbb bevezették a hitigazságok világába és azok gyakorlatába. Ezt a felkészülési időt nevezzük katekumenátusnak. Kisgyermekek esetében az szükséges, hogy ésszerűen remélni lehessen, hogy a gyermeket mindkét vagy egyik szülője a katolikus hitben fogja nevelni.
A keresztség szertartásának a lényege abból áll, hogy a keresztelendőt háromszor alámerítik vízben, vagy pedig vizet öntenek a fejére, és közben azt mondják: „N., én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”.
A keresztség rendes kiszolgáltatója a püspök, pap vagy diákonus, de szükség esetén bárki, férfi vagy nő, akár kereszteletlen is, érvényesen keresztelhet, ha a keresztelendő fejére vizet önt, és közben elmondja az előző pontban leírt szavakat.
A keresztelendőnek kell, hogy legalább egy keresztszülője legyen.
• A keresztszülő nem lehet a keresztelendőnek anyja vagy apja.
• A keresztszülő legyen legalább tizenhat éves, legyen katolikus, legyen megbérmálva, és olyan legyen, aki már volt első áldozó.
• Lehet két keresztszülő is, egy férfi és egy nő.
• Nem-katolikus nem lehet keresztszülő, de tanúként jelen lehet a keresztségnél.
A keresztvíz egyszerre jelképezi a Krisztussal való halált és a vele való életet.
• A keresztségben eltemetkezünk Krisztussal. Lemerülünk a víz alá - ez különösen akkor válik világossá, ha a szertartást alámerítéssel végzik -, és meghalunk Krisztussal a víz alatt, azután vele együtt emelkedünk fel. Meghaltunk és feltámadtunk Krisztussal.
• A víz az életet is jelképezi. Minden általunk ismert életnek vízre van szüksége. A keresztségben magának Istennek az életét kapjuk meg.
A keresztség által minden bűn bocsánatot nyer, az áteredő bűn és a személyes bűnök, valamint a bűn összes büntetése. (KEK, 1263.)
A keresztség nem csupán megtisztít minden bűntől, hanem az új keresztényt „új teremtménnyé” (2Kor 5,17) teszi, Isten fogadott fiává, aki „részese lett az isteni természetnek” (2Pét 1,4; Gal 4,5-7), Krisztus tagja és vele társörökös (1Kor 6,15; 12,27; Róm 8,17), a Szentlélek temploma (1Kor 6,19). A Szentháromság a megkereszteltnek megadja a megszentelő kegyelmet, a megigazulás kegyelmét. ...Így a keresztény ember természetfölötti életének szerves egésze a szent keresztségben gyökerezik. A keresztség bennünket Krisztus testének tagjaivá tesz. ...A keresztség beépít az Egyházba. (KEK, 1265-1267.)
A keresztség a lélekre eltörölhetetlen lelki jegyet nyom, a karaktert, ami a keresztény vallás kultuszára fölszenteli a megkereszteltet. A karakter miatt a keresztséget nem lehet megismételni. (KEK, 1280.)
A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a Lélekben történő élet kapuja... és ajtó, amely utat nyit a többi szentség felé. (KEK, 1213.)
A vízbe történő alámerülés szimbolizálja a katekumen eltemetkezését Krisztus halálába, ahonnan a föltámadás során ővele együtt emelkedik ki. (KEK, 1214.)
A keresztvíz valójában azt jelenti, hogy az isteni életre való születésünk a Szentlélek ajándéka. (KEK, 694.)
Bérmálás
A bérmálás, vagyis krizmával való megkenés a keresztény beavatás második szentsége, és a másik kettőhöz kapcsolódik: a keresztséghez és az Oltáriszentséghez.
• Hogyha felnőtteket fogadnak be az Egyházba, ők a három beavató szentséget a hagyományos sorrendben veszik fel: keresztség, bérmálás, Oltáriszentség.
• A nyugati (latin) egyházban a megszokott gyakorlat az, hogy a gyerekeket egészen kis korukban keresztelik meg, első szentáldozáshoz körülbelül hét éves korukban engedik őket, a bérmálás szentségét pedig tizenkét és tizenhét éves koruk között vehetik fel.
• A keleti egyházakban a kisgyermekek keresztségük alkalmával megkapják a bérmálás szentségét és az Oltáriszentséget is, ilyen módon megmarad a hagyományos sorrend.
A bérmálás szentségét Krisztus akkor alapította, amikor átadta az apostoloknak a Szentlelket Húsvét vasárnapján, aztán nagyobb nyilvánossággal Pünkösd napján.
A bérmálás a Szentlélek teljes kiáradása úgy, ahogyan az apostolok Pünkösdkor megkapták.
• A bérmálás növeli és elmélyíti a keresztségben kapott kegyelmet.
• A bérmálás erősebben kapcsol bennünket Krisztushoz.
• A bérmálás megerősíti istengyermekségünket.
• A bérmálás növeli bennünk A SZENTLÉLEK HÉT AJÁNDÉKÁT: a bölcsességet, az értelmet, a jótanácsot, a lelki erősséget, a tudományt, a jámborságot és az istenfélelmet.
• A bérmálás tökéletesebbé teszi az Egyházzal való kapcsolatunkat.
• A bérmálás megadja a Szentlélek erejét hitünk terjesztéséhez és védelméhez.
Akik meg vannak bérmálva, azok képesek arra, hogy A SZENTLÉLEK GYÜMÖLCSEI szerint cselekedjenek. A következőket nevezzük a Szentlélek gyümölcseinek: szeretet, öröm, békesség, türelem, béketűrés, jóság, kedvesség, szelídség, hűség, szerénység, önmegtartóztatás, tisztaság.
A bérmálás eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekre, és csak egyszer lehet fölvenni.
A bérmálás szentségében részesülhet minden megkeresztelt, aki még nincs megbérmálva, és kívánatos is, hogy részesüljön.
• A bérmálandóknak legalább olyan korúaknak kell lenniük, hogy ,,értelmük használatával bírjanak''. Legyenek a kegyelem állapotában, és előtte vegyék föl a bűnbocsánat szentségét.
• Halálveszélyben bármilyen korú gyermeket meg kell bérmálni (kivéve ha még nincs megkeresztelve, – ebben az esetben pedig meg is kell keresztelni és meg is kell bérmálni).
• A bérmálási előkészület célja az legyen, hogy a keresztény embert Krisztussal való bensőségesebb egységre és a Szentlélekkel való közvetlenebb kapcsolatra vezesse el.
• A bérmálandóknak tudatosan érezniük kell, hogy az Egyházhoz tartoznak, – mind az egyetemes Egyházhoz, mind pedig saját plébániai közösségükhöz.
• A plébániának külön felelőssége, hogy a bérmálandókat a szentség fölvételére előkészítse.
A bérmálás szentségét a homloknak krizmával (szentelt olajjal) való megkenésével szolgáltatják ki, kézrátétellel és ezekkel a szavakkal: ,,Vedd a Szentlélek ajándékának jelét''. A békecsók, ami a szertartást befejezi, jelzi és kinyilvánítja a püspökkel és minden hívővel való közösséget.
• A bérmaszülő legyen legalább tizenhat éves, legyen katolikus, legyen megbérmálva, és olyan legyen, aki volt már elsőáldozó.
• A keleti egyházakban imádság után a homlokot, a szemeket, orrot, füleket, ajkakat, mellet, hátat, kezeket és lábakat kenik meg.
A bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök, de pap is bérmálhat bizonyos körülmények között, vagy püspöki engedéllyel.
• A keleti egyházakban általában a keresztelő pap szolgáltatja ki a bérmálást is.
Ha a bérmálást a keresztségtől függetlenül szolgáltatják ki, szükséges, hogy a bérmálandóknak legyen bérmaszülőjük, – aki majd vezetőjük lesz abban, hogy teljes keresztény életet éljenek.
• Helyes, ha a bérmaszülő azonos valamelyik keresztszülővel
• A bérmaszülő legyen legalább tizenhat éves, legyen katolikus, legyen megbérmálva, és olyan legyen, aki volt már elsőáldozó.
• A bérmaszülő nem lehet a bérmálandónak anyja vagy apja.
Az olaj a bőség, öröm, egészség, erő jelképe.
• A bérmálásban történő megkenés erőt ad a keresztényeknek arra, hogy krisztusi életet éljenek.
• A megbérmáltakat szépség és egészség tölti el: az isteni életnek, a kegyelemnek a szépsége és egészsége.
A bérmálás tökéletessé teszi a keresztelési kegyelmet; az a szentség, amely megadja számunkra a Szentlelket, hogy még mélyebben belegyökerezzünk az istenfiúságba, még erősebben kapcsolódjunk Krisztushoz, kötődésünk az Egyházhoz még szorosabb legyen, még inkább társuljunk küldetéséhez. Ez a szentség segít bennünket, hogy a keresztény hitről a jótettektől kísért szóval tanúságot tegyünk. (KEK, 1316.)
Oltáriszentség
Az Oltáriszentség a beavatás harmadik szentsége, és a beavatás másik két szentségéhez kapcsolódik: a keresztséghez és a bérmáláshoz.
• Ha felnőtteket fogadnak be az Egyházba, ők a beavató szentségeket a hagyományos sorrendben veszik fel: keresztség, bérmálás, Oltáriszentség.
• A nyugati (latin) egyháznak az a gyakorlata, hogy a gyerekeket egészen kis korukban keresztelik meg, első szentáldozáshoz körülbelül hét éves korukban engedik őket, a bérmálás szentségét pedig tizenkét és tizenhét éves koruk között vehetik föl.
• A keleti egyházakban a kisgyermekek keresztségük alkalmával megkapják a bérmálás szentségét és az Oltáriszentséget is, ilyen módon megmarad a hagyományos sorrend.
Az Oltáriszentségnek többféle elnevezése van: Eucharisztia, kenyértörés, az Úr szenvedésének és feltámadásának emlékezete, a szent áldozat, szent liturgia, szentáldozás, szentmise.
Krisztus az Oltáriszentséget az utolsó vacsorán alapította.
Az Oltáriszentség szentségi áldozat, amelynek tartalma:
• A hálaadás és dicséret;
··• Az Oltáriszentség áldozatában Krisztus halála és feltámadása által az Egyház az egész teremtést ajánlja fel a mennyei Atyának mint a dicséret és hála áldozatát.
··• Az Egyház az Oltáriszentségben hálát ad Istennek mindazon adományaiért, amelyek a teremtés, megváltás és megszentelés hármas tevékenységében nyilvánulnak meg.
• Krisztus kereszthalála és a halálból való feltámadása;
··• Az Oltáriszentség jelenvalóvá teszi a keresztáldozatot vérontás nélkül.
··• Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat.
··• Az eucharisztikus áldozatban és a keresztáldozatban egyetlen pap és egyetlen áldozat van: Krisztus.
··• Minden egyes szentmise az egész Egyház szentmiséje, beleértve a mennyei Egyházat is.
··• A szentmisét azokért az elhunyt hívekért ajánlják föl, akik a tisztítóhelyen vannak.
• Krisztus jelenléte;
··• Krisztus igazán, valóságosan és lényege szerint jelen van az Oltáriszentségben.
··• Krisztus a maga teljességében, testével, vérével, lelkével és istenségével jelen van az Oltáriszentségben mind a kenyér, mind a bor színe alatt.
··• Krisztus mindkét szín alatt annyira teljesen van jelen, hogy a „kenyér” megtörésekor az ő egysége nem törik meg.
··• A legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen levő Krisztust imádjuk a szentmisében.
··• Krisztusnak az Oltáriszentségben való jelenlétét imádjuk a szentmisén kívül csöndes szentségimádásban, körmenetekben és egyéb ájtatosságokban.
··• Krisztusnak az Oltáriszentségben való jelenlétét érzékeinkkel nem tudjuk megtapasztalni, hanem csak hitünkkel tudjuk felfogni.
Az Oltáriszentség ünneplése egyben húsvéti lakoma is.
• A katolikusok helyesen teszik, ha gyakran járulnak szentáldozáshoz.
··• A hívek minden alkalommal áldozhatnak, amikor a szentmiseáldozaton részt vesznek.
··• Aki azonban tudja, hogy van megbocsátatlan halálos bűne, annak előbb a bűnbocsánat szentségét kell felvennie.
··• Szentáldozás előtt egy óra hosszat nem szabad sem enni, sem inni.
··• Orvosságot szabad bevenni.
··• Vizet szabad inni.
··• A betegeknek csak tizenöt percen át kell böjtölniük.
• A nem-keresztények és a katolikus Egyházzal nem teljes egységben élő keresztények nem vehetik magukhoz az Oltáriszentséget.
··• Az Oltáriszentség a hit, az élet és az imádás egységét jelenti. Ha nem-katolikusok áldoznának, az olyan egységet fejezne ki, amely a valóságban még nem létezik; ezért az egységért mindnyájunknak imádkoznunk kell.
• A szentáldozás erősíti Krisztussal való egységünket.
• A szentáldozás elszakít bűneinktől.
• A szentáldozás a hívők egységét teremti meg.
• A szentáldozás a szegények felé fordít bennünket.
Az Oltáriszentség az eljövendő dicsőség ígéretét is tartalmazza.
• Az Oltáriszentség azt jelzi, hogy Isten országa be fog teljesedni a jövőben.
• Az Oltáriszentség azokkal egyesít, akik a mennyben már most az Istennel való egység örömében élnek.
Az Oltáriszentség szertartásának a lényegi része a kovásztalan kenyér és a bor átváltoztatása, amelyet a pap hajt végre, amikor a kenyér fölött ezt mondja: „Ez az én testem, mely értetek adatik”, és a bor fölött ezt mondja: „Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára.”
• Ezt a középponti cselekményt egy alapvető építmény veszi körül, amely a korai Egyháztól származik.
• Az ige liturgiája követi a bevezetést, és magába foglalja az olvasmányokat, a szentbeszédet és az egyetemes könyörgéseket.
• Az ige liturgiáját az Eucharisztia liturgiája követi, amelynek fő részei először is a kenyér és a bor felajánlása, azután az átváltozás a megelőző és követő imádságokkal, végül a szentáldozás.
• Az ige liturgiája és az Eucharisztia összefüggő, egyetlen istentiszteleti cselekmény. Az asztal, amelynél a Szó elhangzik, egyben az Úr Testének és Vérének asztala is.
A kenyérnek és a bornak Krisztus testévé és vérévé való átváltozását ÁTLÉNYEGÜLÉSNEK nevezzük.
• Lényeg az, ami önmagában létezik.
• Amikor az Egyház azt tanítja, hogy a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik, az azt jelenti, hogy az a valami, ami a kenyeret kenyérré vagy a bort borrá teszi (vagyis a kenyér lényege és a bor lényege) megszűnik. Az átváltozás után már nincs jelen a kenyér lényege és nincs jelen a bor lényege. A kenyér és a bor lényegének megváltozását nevezzük átlényegülésnek.
• Bár a kenyér lényege és a bor lényege az átváltozás után már nincs jelen, a külső színek, megjelenési formák megmaradnak.
Minden megkeresztelt hívő felajánlhatja az Eucharisztiát, de a kenyér és bor átváltoztatását az Úr testévé és vérévé csak érvényesen fölszentelt pap végezheti el.
Az Oltáriszentségben megjelenő kenyér és bor táplálékot jelent, és valóban a lélek tápláléka.
De a kenyér és a bor a teremtés gyümölcseit is jelenti, és így mintegy az egész teremtés Istennek való fölajánlását jelképezik.
Magának Krisztusnak az utolsó vacsorán a kenyér és bor fölött elmondott szavai alapján a kettős átváltoztatásban Krisztus testének és vérének a különválasztását látjuk. Az Oltáriszentség Krisztus áldozatának a jele és egyben azonos is vele.
Mind a kovásztalan kenyér, mind a bor hosszú ideig megmarad romlatlanul, és ezért az Oltáriszentség Krisztus jelenlétét jelzi és valósítja meg.
Az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (lásd Lumen gentium, 11.). A szent Eucharisztiával kapcsolatban áll és reá irányul a többi szentség, valamint minden más egyházi szolgálat és az apostolkodás is. Hiszen „az Eucharisztiában benne van az Egyház egész kegyelmi gazdagsága, maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk.” (lásd Presbyterorum ordinis, 5.) „Az Eucharisztia jelzi és megvalósítja az életközösséget Istennel, valamint Isten népének egységét, melyek által az Egyház önmaga. Az Eucharisztiában egyszerre jelen van annak a történésnek a csúcspontja, amely által Isten Krisztusban megszenteli a világot; valamint az istentisztelet csúcspontja, melyet az emberek a Szentlélekben adnak meg Krisztusnak és őáltala az Atyának.” Végül az eucharisztikus ünneplés, a szentmise által már csatlakozunk az égi liturgiához és elővételezzük az örök életet, amikor Isten lesz minden mindenben (vö. 1Kor 15,28). Röviden, az Eucharisztia hitünk tartalma és összegzése. „Gondolkodásunk megegyezik az Eucharisztiával, az Eucharisztia viszont megerősíti a gondolkodásunkat”. (KEK, 1324-1327.)
A bűnbocsánat szentsége
A bűnbocsánat szentsége az egyike annak a két szentségnek, amelyek a megkeresztelt ember lelkét meggyógyítják és megszabadítják bűneitől. A másik gyógyító szentség a betegek kenete.
A bűnbocsánat szentségének más elnevezései: a gyónás szentsége, a bűnbánat szentsége.
A bűnbocsánat szentségét Krisztus Húsvét vasárnapján alapította, amikor rálehelt az apostolokra, és ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Lásd Jn 20,22-23).
A bűnbocsánat szentsége azoknak a bűnöknek a bocsánatát adja meg, amelyeket megkeresztelt ember a keresztség után elkövet.
• A bűnbocsánat szentsége visszaadja Isten kegyelmének ajándékát, amit a halálos bűnnel elvesztettünk. Kibékít minket az Egyházzal.
• A bűnbocsánat szentsége megelőzi az utolsó ítéletet, mert aki halálos bűnt követett el, a bűnbocsánat szentsége által elkerüli a kárhozottak ítéletét. A bűnös megszabadul a pokoltól.
• Akik nincsenek halálos bűn állapotában, azokban a bűnbocsánat szentsége az isteni életet erősíti és élénkíti.
• A bűnbocsánat szentsége abban is segít, hogy érzékennyé váljunk a bűnnel szemben, és hogy lelkiismeretünk helyesen alakuljon.
A bűnbocsánat szentsége az Egyház valamennyi tagja számára van, de különösen azok számára, akik keresztségük után súlyosan vétkeztek.
• Nincs olyan súlyos bűn, amire ne volna bocsánat.
• A bocsánatot azonban kérni kell.
• A vakmerő bizakodás bűnét, vagyis annak feltételezését, hogy Isten kérés nélkül is megbocsát, vagy hogy Isten segítsége nélkül is lehet üdvözülni, a Szentlélek elleni bűnnek nevezzük. Erre a bűnre azért nincs bocsánat, mert az, aki elköveti, nem kéri a bocsánatot. Ha kéri a bűnös, meg is kaphatja a bocsánatot.
• A kétségbeesés bűnére, vagyis ha valaki meg van győződve, hogy a bűnei olyan súlyosak, hogy Isten nem tudja megbocsátani, nincsen bocsánat, mert az, aki elköveti, nem kéri a bocsánatot. Ha kéri a bűnös, meg is kaphatja a bocsánatot.
• Mind a vakmerő bizakodás, mind a kétségbeesés a Szentlélek elleni bűn.
A bűnbocsánat szentségében a bűnösnek meg kell bánnia bűneit, meg kell azokat gyónnia egy papnak, és elégtételt kell végeznie.
• A szentség vétele előtt meg kell vizsgálnunk a lelkiismeretünket, hogy megállapítsuk, milyen bűnöket követtünk el.
• Az elkövetett bűnöknek bűnbánatot kell kiváltaniuk. A bűnbánat bizonyos bánat érzését foglalja magába, a bűn elutasítását, valamint erős elhatározást, hogy többé nem követjük el.
··• A tökéletes bánat azt jelenti, hogy bűneinket Isten iránti szeretetből bánjuk. A tökéletes bánat elnyerheti számunkra a halálos bűnök bocsánatát, ha magába foglalja a szentségi gyónás erős szándékát.
··• A nem tökéletes bánat azt jelenti, hogy bűneinket az örök kárhozattól való félelmünkből bánjuk.
• A bűnbánónak meg kell vallania a bűneit egy pap előtt.
··• Minden halálos bűnt, amire emlékszünk, meg kell vallanunk egy pap előtt.
··• A bűnbocsánat szentségéhez hozzátartozik, hogy valamennyi súlyos bűnünket egyenként (szám szerint) megvalljuk.
• A bűnök bevallása után a bűnösnek elégtételt kell szolgáltatnia az elkövetett bűnökért. Minden bűn megsebzi a bűnös lelkét, és sok bűn másoknak is kárára van. Minden lehetőt meg kell tennünk a károk helyrehozatalára.
··• Az ellopott javakat vissza kell adni.
··• A jogtalanságokért kárpótlást kell nyújtani.
··• Ha valaki jó hírének ártottunk, azt helyre kell állítani.
··• A bűnösnek el kell végeznie valamilyen elégtételt, hogy saját lelke egészségét helyreállítsa. Ezt az elégtételt a pap állapítja meg.
A bűnbevallás után a pap a feloldozás szavait mondja el a bűnös fölött: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét, és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.”
A bűnbocsánat szentségének három formája van:
• Magán: az Egyház általános gyakorlata szerint a plébános megállapít olyan időket, amikor papok állnak rendelkezésre, hogy a hívek gyónását meghallgassák. Azok, akik fel akarják venni a szentséget, eljönnek a kijelölt időben, megvizsgálják a lelkiismeretüket, megvallják a bűneiket, feloldozást kapnak, és elvégzik az elégtételt.
• Közös: azok, akik fel akarják venni a bűnbocsánat szentségét, összegyűlnek a templomban egy megadott időben. Több pap (akár tíz, vagy annál több is) vonul be a templomba. Egyik pap megkezdi a szertartást a szokott módon: Szentírás-olvasás van, homília, közös lelkiismeret-vizsgálat. Ezután elmondanak közösen egy imát, amellyel megvallják, hogy bűnösök, valamint elmondanak egy Miatyánkot. Akik a szentséghez akarnak járulni, odamennek az egyik paphoz, elmondják a bűneiket, megkapják a feloldozást és elvégzik az elégtételt. Lehet közös elégtétel is, amelyet valamennyi pap kiró azokra, akik őhozzá jönnek. A szertartás elbocsátással és közös énekkel fejeződhet be.
• Általános feloldozás: veszélyben, vagy ha a bűnbánók igen nagy száma miatt nagyon hosszan kellene várakozniuk a gyónásra, a pap feloldozást adhat az összes jelenlevőknek egyéni bűnvallomás nélkül is. Ezt meg lehet tenni például, egy zuhanó repülőgépen, vagy ha katonák harcba indulnak. Akkor is lehet ezt a formát használni, ha igen nagyszámú hívő van, és olyan kevés pap, hogy egy hónapig is kellene várni a gyónásra. Akik ilyen feloldozásban részesülnek, azoknak a legközelebbi lehetséges alkalommal meg kell vallaniuk valamennyi súlyos bűnüket. Bizonyos, hogy a szentségnek ez a harmadik formája nem lehet rendszeres gyakorlat. Különleges és rendkívüli körülményekre való.
Bűnök megbocsátására csak püspököknek és papoknak van hatalmuk.
• A bűnöket az Úr bocsátja meg, keresztjének és feltámadásának erejével.
• A pap vagy püspök, amikor a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatja, Krisztus nevében cselekszik. A papot vagy püspököt felszentelése hatalmazza fel, hogy Krisztus nevében cselekedjen a szentségek kiszolgáltatásakor.
A pap vagy püspök soha, semmilyen körülmények között, semmilyen okból nem mondhatja el a gyónó bűneit senkinek. Ezt nevezzük SZENTSÉGI PECSÉTNEK vagy gyónási titoknak.
Akik a bűnbocsánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértő bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, amelyet megsebeztek bűnükkel, és amely közreműködik megtérésükben szeretetével és imájával. (Lumen gentium, 11.)
Betegek kenete
A betegek kenete (gyógyító-kenet) az egyike annak a két szentségnek, amelyek a megkeresztelt lelkét meggyógyítják és megszabadítják bűneitől. A másik gyógyító szentség a bűnbocsánat szentsége.
A betegek kenetének szentsége annak a részvétnek az állandósulása, amelyet az Úr a betegek iránt érzett. Krisztus annyira azonosult a betegek szenvedéseivel, hogy azok szenvedéseit magára vette.
A betegek kenetének szentsége kegyelmet közvetít, és ez a kegyelem:
• a beteg ember szenvedéseit egyesíti Krisztus szenvedéseivel;
• megerősíti a beteg embert, hogy bátran és békésen viselje el a betegség vagy öregkor szenvedéseit;
• megadja azon bűnök bocsánatát, amelyeket a bűnös igazán megbán, csak nem volt lehetősége meggyónni;
• néha az egészséget is helyreállítja, ha az elősegíti a beteg ember üdvösségét;
• és fölkészíti a beteg embert az örök élet megkezdésére.
Ezt a szentséget mindazok felvehetik, akik a halál veszélyében élnek, akár betegség, akár öregkor miatt.
• A műtét előtt álló betegek általában megkapják a betegek kenetét.
• Akik megkapják a betegek szentségét, és utána meggyógyulnak, újra megkaphatják a szentséget akár koruk, akár egy újabb betegség miatt.
• Akik betegek, és megkapják ezt a szentséget, újra megkaphatják, ha a betegségük súlyosbodik.
A betegek kenete szertartásának a lényegi része abból áll, hogy a pap megkeni a hívő homlokát, és közben ezt mondja: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével.” Azután megkeni a hívő két tenyerét is, és ezeket a szavakat mondja közben: „Szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!”
• A keleti egyházakban más testrészeket is megkennek.
A betegek kenetének szentségét gyakran megelőzi a bűnbocsánat szentsége, ha a beteg állapota megengedi. Utána pedig a szentáldozás következik, szintén ha a beteg állapota megengedi.
• Ha a szentáldozás a betegek kenetének fölvételét követi, szent útravalónak („viaticum”) nevezzük.
• A viaticum szó szerint az úton levők élelmét jelenti. A szentáldozás az örök élet kenyere, és ezért helyénvaló, hogy megkapják azok, akik az örök életbe készülnek.
• Ha a betegek kenetének szentségét a beteg ember otthonában szolgáltatják ki, elő kell készíteni egy kis asztalkát fehér vászonterítővel letakarva. Ha a szentáldozást is kiszolgáltatják, gyertyáknak is kell égniük. A pap rendszerint hoz magával szenteltvizet, de ha nem, akkor ezt is elő kell készíteni*, valamint szenteltvízhintőt vagy egy kis ágat, amellyel a szenteltvizet lehet hinteni.
A betegek kenetének szentségét csak papok (és püspökök) szolgáltathatják ki.
Az „utolsó kenet”, vagy helyesebben „a betegek kenete” nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért felvételére már az az idő is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe jutni. (Sacrosanctum Concilium, 73.)
A betegek szent kenetével és a papok imádságával az Egyház a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak ajánlja a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen (vö. Jak 5,14-16); sőt buzdítja őket, hogy tudatosan csatlakozzanak Krisztus szenvedéséhez és halálához (vö. Róm 8,17; Kol 1,24; 2Tim 2,11-12; 1Pét 4,13) és így szolgálják az Isten népének lelki javát. (Lumen gentium, 11.)
Egyházi rend
Az egyházi rend és a házasság az a két szentség, amelyek az Egyházban a közösséget szolgálják. Ezeknek az a célja, hogy aki fölveszi őket, mások üdvösségének előmozdítására szentelje magát. Ez a két szentség azoknak is üdvére szolgál, akik fölveszik, de csak azért, mert mások üdvözítésére törekszenek.
Az egyházi rend szentségét Krisztus az utolsó vacsorán alapította.
Ez a szentség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekre és Krisztushoz teszi hasonlóvá.
Az egyházi rendet csak megkeresztelt ember veheti föl.
• Az egyházi rend mindhárom fokozatát (diakónus, pap, püspök) csak egyszer lehet fölvenni.
• A nyugati (latin) Egyházban csak olyan férfit lehet pappá vagy püspökké szentelni, aki hajlandó elfogadni a nőtlenséget (celibátust). A keleti egyházakban házas férfiakat is lehet diakónussá és pappá szentelni, de püspökké szentelni csak nőtlen papot lehet.
• Nőtlen férfiakat akkor lehet diakónussá szentelni, ha vállalják a nőtlenséget.
• Házas férfiakat akkor lehet diakónussá szentelni, ha elfogadják, hogy többé nem nősülnek meg (akkor sem, ha a házastársuk meghal).
• Akik fel akarják venni ezt a szentséget, jelentkeznek az Egyháznál. Rendszerint bizonyos szellemi-lelki előkészületi idő után hívja meg őket a diakónussá szentelésre az illetékes egyházi hivatal.
• Nőtlen diakónust, ha elfogadja a celibátust, pappá lehet szentelni, ha az Egyház meghívja a papságra. Rendszerint újabb előkészület szükséges, mielőtt a diakónust pappá szentelik.
• Bármely pap püspökké szentelhető, ha az Egyház meghívja a püspökségre.
• Senkinek sem joga az, hogy fölvegye az egyházi rendet.
Az a gyakorlat, hogy csak férfiakat szentelnek pappá, Krisztusnak azon a döntésén alapul, hogy csak férfiakat hívott meg erre. Még a szeplőtelenül fogantatott Máriát sem hívta meg, hogy diakónus, pap vagy püspök legyen.
Az egyházi rend szertartásának lényegi része valamennyi fokozaton a püspök által mondott fölszentelő imádság, valamint az, hogy két kezét a szentelendő fejére teszi.
Az egyházi rend mindhárom fokozatát csak püspök szolgáltathatja ki.
A püspök rendelkezik az egyházi rend szentségének a teljességével.
• A püspökök az apostolok utódai, és felelősek mind az egész egyetemes Egyházért, mind azért a helyi egyházért (egyházmegyéért), amely rájuk van bízva.
··• Minthogy minden püspök felelős az egész Egyházért, azért csak olyanokat lehet püspökké szentelni, akiket a pápa, akiben az Egyház egysége látható módon a legmagasabb szinten valósul meg, meghív rá.
··• Ha egy püspök megszakítja a pápával való kapcsolatot, akkor az vagy jogi szempontból szakad el a pápától (skizma, egyházszakadás), vagy tanítás szempontjából (eretnekség), és azok a büntetések vonatkoznak rá, amelyeket az egyházjog a szakadár vagy eretnek klerikusokra megállapít.
• Az apostolok püspököket szenteltek úgy, hogy kézrátétellel adták át nekik a Szentlelket. Ez a gyakorlat mind a mai napig megszakítatlan láncolatban folytatódik.
• A püspökök Krisztus hierarchikus papságának teljességével rendelkeznek.
• A püspökök a hit tanítói.
A papok a püspökök munkatársai.
• A papok nem rendelkeznek Krisztus hierarchikus papságának teljességével, mint a püspökök, ők csak részesednek belőle.
• A papok csak a püspöktől való függésben gyakorolják papságukat.
• A papok rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy az Oltáriszentséget átváltoztassák, a bűnöket a bűnbocsánat szentségében megbocsássák és hogy a szent kenetet kiszolgáltassák.
• Feladatuk az evangélium hirdetése és Isten népének irányítása.
• Fölszentelésük által, püspökükkel egységben, a papok részesednek az Egyház egyetemes küldetésében, hogy az evangéliumot minden népnek hirdessék.
• Egy egyházmegye valamennyi papja együttvéve, a püspökkel egységben, alkotja az egyházmegye papi kollégiumát.
• Az egyházi rend köteléke révén a világ összes papja mind kapcsolatban van egymással.
A diakónusok feladata, hogy a püspök szolgálatára legyenek.
• A diakónusok nem részesednek Krisztus hierarchikus papságában, de ők is megkapták az egyházi rendet, és Krisztus küldetésében és kegyelmében különleges módon részesednek.
• A diakónusokat elsősorban azért szentelik föl, hogy a püspök szolgálatára legyenek.
• A diakónusok a papoknak is segédkeznek.
• A diakónusok segédkeznek az Oltáriszentség bemutatásakor. Ki is szolgáltatják az Oltáriszentséget, házasságokat megáldanak, hirdetik az evangéliumot, temetési szertartást végeznek, és részt vesznek a szeretetszolgálatokban.
Krisztus papságában minden megkeresztelt hívő részesedik.
• Mégis, az a krisztusi papság, amelyet a szent rendek közvetítenek, lényegesen különbözik a hívek papságától, mert az bizonyos szent hatalmat is megad a hívek szolgálatára.
• Másrészt viszont nem volna szükség fölszenteltekre, ha nem volnának megkeresztelt hívek, az Egyház megkeresztelt tagjai pedig nem tudnák Krisztus áldozatát bemutatni pap nélkül. A keresztségben kapott krisztusi papság és az egyházi rendben kapott hierarchikus krisztusi papság kiegészíti egymást, és mindkettőnek szüksége van a másikra.
Az egész Egyház papi nemzet. A keresztségnek köszönhetően minden hívő részesedik Krisztus papságában. Ezt a részesedést „a hívek egyetemes papságának” nevezik. Erre alapozva és ennek szolgálatában létezik egy másik részesedés is Krisztus küldetésében; az egyházi rend szentsége által fölszentelt szolgálat részesedése, amelynek föladata Krisztus, a Fő nevében és személyében szolgálni a közösségen belül. (KEK, 1591.)
A szent szolgálatot kezdettől fogva három fokozatban gyakorolták és adták át. Ezek: a püspöki, az áldozópapi és a diakónusi fokozat. A szenteléssel átadott szolgálatok az Egyház szerves fölépítése számára nélkülözhetetlenek: püspök, áldozópapok és diakónusok nélkül nem lehet Egyházról beszélni. (KEK, 1593.)
Házasság szentsége
A házasság és az egyházi rend az a két szentség, amelyek az Egyházban a közösséget szolgálják. Ezeknek az a célja, hogy aki fölveszi őket, mások üdvösségének előmozdítására szentelje magát. Ez a két szentség azoknak is üdvére szolgál, akik fölveszik, de csak azért, mert mások üdvözítésére törekszenek.
Krisztus akkor alapította a házasság szentségét, amikor részt vett a kánai menyegzőn, és amikor azt tanította, hogy a férfi és nő házastársi kapcsolatának a halálig kell tartania.
• A többi szentségektől eltérően a házasságot Isten akkor alapította, amikor az embert megteremtette.
• Krisztus a házasságot fölemelte a szentség rangjára, ez a házasság szentsége.
A házasság szentsége felbonthatatlan köteléket létesít egy férfi és egy nő között.
• A házasság kötelékében a férj és a feleség teljesen és maradéktalanul átadják önmagukat egymásnak egy életre szólóan: egymást úgy kell szeretniük, ahogy Krisztus szereti az Egyházat.
• A házassági kötelék állandó, hűséges, és új emberi élet fogadására kész.
··• A házasság állandósága, Krisztus szeretetének állandóságát tükrözve, kizárja a válást olyan értelemben, hogy a válással egy házasság véget érne.
··• Megmarad a házassága azoknak a pároknak, akik érvényes házasságot kötöttek, és külön élnek (még ha polgárilag el is válnak).
··• Olyan ember, aki érvényes házasságot kötött, nem köthet új házasságot, amíg a házastársa él.
··• A házastársi hűség, azt a hűséges szeretetet utánozva, amellyel Isten az embereket szereti, kizárja a többnejűséget és a házasságtörést.
··• Az élet befogadására való készség, Isten örökké termékeny szeretetét utánozva, kizárja a fogamzásgátlás minden formáját. (A természetes családtervezés nem fogamzásgátlás.)
Bármely pár, vagyis egy férfi és egy nő, akik meg vannak keresztelve és szabad állapotúak, fölvehetik ezt a szentséget. Ez azt jelenti, hogy az a férfi és az a nő, aki házasságra akar lépni:
• legyen olyan életkorú és rendelkezzen mindazokkal a feltételekkel, amiket a polgári és az egyházi törvény megkíván;
• nem élhet érvényes házasságban valaki mással (a házasságok ,,semmissé nyilvánítása'' csak azt állapítja meg, hogy a házasság érvénytelen volt);
• nem állhat semmiféle erőszak vagy kényszer hatása alatt, amikor beleegyezését adja.
Püspöki engedéllyel a házasság megköthető akkor is, ha akár a vőlegény, akár a menyasszony (vagy mindkettő) nincs megkeresztelve. A házasság szentségét azonban nem vehetik föl. Házasságuk úgynevezett természetes kapcsolat, és az Egyház áldását elnyeri.
Egy katolikus és egy nem-katolikus, de megkeresztelt ember házasságot köthet, és fölveheti érvényesen a házasság szentségét. Ezt vegyes házasságnak nevezzük.
• Az ilyen házassághoz külön engedély szükséges, és ezt csak akkor adják meg, ha a katolikus fél megígéri, hogy hitét továbbra is gyakorolni fogja, és hogy valamennyi gyermekét katolikusként fogja nevelni.
A házasság szentségét csak megbérmált személyek vehetik föl.
Akik házasságot akarnak kötni, azoknak föl kell készülniük erre a szentségre:
• imádsággal;
• keresztény életmóddal (ami egyebek közt azt is kizárja, hogy a házasság előtt együtt éljenek);
• szentgyónással és szentáldozással.
Akik házasságot akarnak kötni, azoknak jelentkezniük kell egy püspöknél, papnál vagy diákonusnál, aki segíteni fogja őket a házasság szentségére való fölkészülésben.
• Azon a közvetlen előkészületen kívül, amely a házasság előtti hónapokban történik, a családoknak is fel kell készíteniük gyermekeiket a házas élet várható feladataira.
• Ennél közelebbi fölkészítést is kell nyújtani a házasságra a serdülőkorban a rokonok, tanárok, papok és barátok példájával és szavaival.
A házasság megkötése azzal történik, hogy egy férfi és egy nő beleegyezését adja, hogy teljesen és szabadon átadják egymásnak önmagukat.
A férfi és a nő egymásnak szolgáltatják ki a szentséget, amikor házasságot kötnek.
A püspök, pap vagy diákonus kiveszi és elfogadja a menyasszony és a vőlegény beleegyezését, és képviseli az Egyházat.
• Püspöki engedéllyel nem-katolikus pap is kiveheti a házasulók fogadalmát.
A házasság szentségét általában szentmise keretében szolgáltatják ki.
• Ha nem-katolikus és katolikus lép házasságra, a szentség kiszolgáltatása általában nem szentmise keretében történik.
Ahol a polgári törvény megkíván házassági tanúkat, ott az Egyház is megkívánja.
A házasság szentsége Krisztusnak és az Egyháznak a kapcsolatát jelzi és jeleníti meg.
A férfi és a nő továbbá a házasságban ,,már nem két test, hanem csak egy'' (Mt 19,6), személyük és tevékenységük bensőséges kapcsolatában egymás kölcsönös segítségére és szolgálatára vannak, egységüket átélik és egyre szilárdabban érzik a magukénak. Ez a bensőséges egyesülés -- hiszen itt két személy kölcsönös önátadásáról van szó -- nemkülönben a gyermekek érdeke is a házastársak teljes hűségét követeli meg, és sürgeti, hogy felbonthatatlan legyen egységük. (Gaudium et spes, 48.)
Napjainkban, a hittől idegen, s vele szemben gyakran ellenséges világban a hívő családoknak mint az éltető és sugárzó hit tűzhelyeinek elsőrendű a fontosságuk. Ezért a II. Vatikáni Zsinat a családot ősi kifejezéssel így nevezi: Ecclesia domestica (lásd Lumen gentium, 11.). A család kebelén a szülők ,,legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, különös gonddal pedig a papi hivatást'' (lásd Lumen gentium, 11.). Itt valósul meg kiváltságos módon a családapa, a családanya, a gyermekek és valamennyi családtag keresztségben kapott általános papsága ,,a szentségek vételekor, az imádságban, a hálaadásban, a szent élet tanúságtételében, a vállalt önmegtagadásban és a tevékeny szeretetben'' (lásd Lumen gentium, 10.). A családi otthon tehát a keresztény élet első iskolája, és ,,az emberi gazdagodás iskolája'' (lásd Gaudium et spes, 52.). Az ember itt sajátítja el a kitartást, ismeri meg a munka örömét, a testvéri szeretetet, a nagylelkű, sőt ismételt megbocsátást, főként az istentisztelet, az imádság és az életfelajánlás által. (KEK, 1656-1657.)