Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Útravaló
 
 
2011.11.27 - Advent 1. vasárnapja
 
 
 
"Igazságos tény, hogy a végtelenül szent Isten
 
csak a tiszta szívnek fedi fel magát."
 
B. Pascal
Evangélium - Mk 13, 33-37
Kép
Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon.
Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!
 
A következő kérdések segítenek felfedni, hogy számukra személyesen mit üzennek az evangélium szavai.
 
• Hova állíthatnék magamban "kapuőrt", hogy ne érjen meglepetés, ha váratlan helyzettel találom szembe magam?
 
• Ha most érkezne a "ház ura", mennyire találna készenléti állapotban?
• Tudok-e egy megszentelt célért hűségesen, kitartóan várakozni, vagy feladom és megtelik a házam szeméttel?
Imaszándék
A héten imádkozzunk azért, hogy az adventi szent időben bűneinktől megtisztuljunk, és a szeretetben tökéletesedjünk.
Legyetek éberek!
Ma elég sokat foglalkoztat minket a kérdés, vajon mikor lesz világ vége? Mikor fog az Emberfia dicsőségben visszajönni, hogy ítéletet mondjon a világ felett? Jézus szavai egyértelmű választ adnak elgondolásainkra, amelyek a világ végének időpontjára vonatkoznak. Sem a napot, sem az órát senki nem ismeri, csak az Atya (Mk 13,34). Egy másik kérdéssel is gyakran találkozhatunk napjainkban. Vajon nem lesznek-e a közeljövőben olyan rendkívüli események, amelyek ha nem a világ végét fogják jelenteni, azonban olyan Istentől jövő jelek lesznek, amelyek megtérésre, bűnbánatra fognak felszólítani? Ezek lehetnek látványos, megrendítő katasztrófák is, amelyek éppen rendkívüliségükkel hirdetik Isten büntetését bűneinkért. Ezek természetüknél fogva bűnbánatra, megtérésre szólító felhívások is lesznek. Ezzel kapcsolatban elsősorban arra gondoljunk, hogy Isten nem hagyja magára a bűn útján járó embert sem, hanem sokféle módon hívja, kopogtat szívének ajtaján, hogy figyelmeztesse: rossz úton jár, térjen vissza Istenhez. Ilyen intő jel lehet a büntetés is. Nincs azonban biztos érvünk annak feltételezésére, hogy most olyan megrendítő katasztrófa vár az emberiségre, amely egyértelműen magán hordozza Isten felszólítását a megtérésre. Ezért inkább arra emlékeztessük magunkat, hogy az egyházi évben rendszeresen visszatérő időszakok, amelyekben a megtérés feladatát jobban hangsúlyozták a liturgikus szövegek, az evangélium szavai és az igehirdetés is. Ilyen időszak az adventi idő is. Ne kössük rendkívüli jelek várásához megtérésünket, hanem készüljünk tiszta szívvel Jézus születésének megünneplésére. Ebben mindig szükség van a bűnbánat lelkületére, amely megtérésre indít.
Ha a világ végének időpontját nem is ismerjük, hívő magatartásunkban mindig jelen kell lennie az éberségnek, amelyet az jellemez, hogy szívünk mindig kész Jézus fogadására. Ezt az éberséget Jézus a példabeszédben az ajtónálló példájával érzékelteti. A házigazda őt azzal bízta meg, hogy távollétében őrizze a házat. Ezért az a feladata, hogy folytonosan kísérje figyelemmel, kik jönnek be az ajtón a házba. Természetesen óvakodnia kell attól, hogy ne találja alva a házigazda, ha váratlanul megérkezne. Ezért szolgálatát egyforma éberséggel kell teljesítenie nappal és éjszaka. Hasonló lelkülettel várjuk Jézus eljövetelét. Közelebbről hogyan jellemezhetjük ezt? Először is annak felismerésével, hogy az ember bűneivel eltaszítja magától Istent. A próféta így panaszkodik Izajás könyvében: "Mégis te vagy a mi Atyánk... Megváltónk a te neved öröktől fogva. Miért hagyod Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért keményíted meg szívünket, hogy ne féljünk téged? Fordulj vissza szolgáid miatt, örökséged törzsei miatt!" (Iz 63, 16-17) Éber szívvel vizsgáljuk meg tehát, hogyan nyilvánul meg életünkben szívünk keménysége. Közömbösen hagy minket üdvösségünk ügye? Isten Szava unalmas, érdektelen számunkra? Közömbösen hagy minket a kérdés, vajon mi is lehet Isten üzenete hozzánk? Sok földi hiábavalóságra bőségesen van időnk. Istenhez fűződő kapcsolatunk ápolásáért pedig semmi áldozatot nem hozunk? Ne féljünk attól, hogy e kérdések nyomán őszintén szembesítsük magunkat lelkünk állapotával. Minél közömbösebbnek ismerjük fel magunkat, annál sürgetőbb, hogy ráébredjünk, mennyire szükséges törekednünk életünk megváltoztatására. Forduljunk Istenhez, aki Atyánk és Megváltónk. Minden más feladatunk eltörpül a mellett, hogy Istennek az őt megillető helyet biztosítsuk életünkben!
Forrás: katolikus.hu
A hét szentje: Xavéri Szent Ferenc
Kép
Azzal lépett e dicsőség útjára, hogy Krisztus szavától szíven találva – „Mit számít az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a tulajdon lelkének kárát vallja?” – megtagadta minden földi vágyát, és honfitársa, Loyolai Ignác társaságához csatlakozott, aki erre a krisztusi mondásra oly sokszor figyelmeztette. Ferenc 1534. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Ignáccal és öt hasonló gondolkodású társával együtt letette a szegénységi és tisztasági fogadalmat.
1538 novemberében ott térdeltek Krisztus földi helytartója előtt, akitől azt kérték, hadd változtassák meg fogadalmukat, hogy elkötelezhessék magukat a pápa iránti tökéletes engedelmességre a szentföldi zarándoklat helyett.
1540 tavaszán III. Pál pápa Xavéri Ferencet Indiába irányította. Ferenc nem sokkal előbb egy pápai iratot kapott, amellyel a pápa Távol-Kelet pápai legátusává nevezte ki. Az esős idő miatt nem indulhatott tovább, de az időt itt sem töltötte tétlenül. Keresztet vett a kezébe, és bejárta a város negyedeit, maga köré gyűjtötte a gyermekeket és a felnőtteket, s katekizmusra tanította őket, prédikált nekik, gyóntatott, egyszóval mindent elkövetett annak érdekében, hogy a megkeresztelt, de lélekben elhanyagolt híveket életre serkentse. Emberek tízezreit keresztelte meg kínai és japán földeken. Felismerte, hogy Japán fejlődő kultúráját Kína felől kell megközelíteni, ezért újabb utazást tervezett a Távol-Keletre. Azonban a körülötte eluralkodó elhagyatott, reménytelen helyzetben Ferencet láz támadta meg, és szervezete a hosszú utazások és a kíméletlen munka után már nem volt ellenálló. 1552. november 3-án a reggeli órákban meghalt. Halálhíre hamarosan bejárta az egész akkor kultúrvilágot és mindazok, akik hallották a hírt, szomorkodtak elnevezése miatt.
Xavéri Szent Ferenc a jezsuita misszió tulajdonképpeni megalapítója, ugyanakkor az újkori misszió történetének legnagyobb alakja is volt. Példája ezreket vonzott maga után a missziókba. A szomorúságba azonban annál több csodálat vegyült, minél inkább megismerték ennek az embernek a tetteit. Fél évszázad sem telt el, és Xavéri Ferencet V. Pál pápa boldoggá, XV. Gergely pápa 1622-ben szentté avatta. XIV. Benedek pápa 1748-ban India és az egész Távol- Kelet védőszentjévé tette. 1927-ben XI. Pius pápa a földkerekség minden misszióját oltalmába ajánlotta, Ferenc tehát a misszionáló Egyház védőszentje lett.
Ünnepét 1623-ban, a szentté avatását követő évben fölvették a római naptárba, december 3-ra.
 
2011.11.20 - Krisztus Király ünnepe
 
"Isten olykor oly halkan beszél,
hogy igen könnyű szavát fülünk mellett elengedni."
Karl Rahner
Evangélium - Mt 25, 31-46
Kép
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.
Azután a király így szól a jobbján állókhoz: "Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!"
Erre megkérdezik tőle az igazak: "Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?" Akkor a király így felel: "Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!"
Ezután a balján állókhoz szól: "Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!"
Erre ők is megkérdezik: "Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?» Ő pedig ezt feleli majd nekik: "Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!» Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
A következő kérdések segítenek felfedni, hogy számukra személyesen mit üzennek az evangélium szavai.
• Jézus Krisztus olyan Király-e számomra, akinek jelenlététől biztonságban érzet magamat?
• Áldó tekintete fényében állhatok-e elé, mert törekszem Őt észrevenni a segítségre szorulókban?
• Miben állnak hiányosságaim, amelyek akadályozzák ezt a látásmódot?
Imaszándék
A héten imádkozzunk azért, hogy az ifjúság szorgalmas tanulással és céltudatos önneveléssel készüljön élethivatására.
Váltsátok tettekre!
Bizonyára hallottuk már a történetet, mely szerint az egyszeri pap elfelejtett készülni a prédikációra, és amikor ki kellett állnia a szószékre ennyit mondott: „Kedves Testvérek! Az evangélium önmagáért beszél, váltsátok tettekre! Ámen.” A mai evangéliumra ez illene, hiszen valóban érthető és világos, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy az utolsó ítéletkor a mindenség Királyának jobbjára állhassunk, és birtokba vehessük a világ kezdetétől fogva nekünk készített országot.
De talán mégis akad néhány szempont, amit közösen átgondolhatunk: hogy ma, hogyan lehet/kellene tettekre váltani? Föltehetjük magunknak a kérdést: Mi melyik oldalára állhatunk az Úrnak? Jobb, vagy bal? Jézus eléggé egyértelműen megfogalmazza: Ha bárkivel, azaz bármelyik embertársunkkal jót teszünk: az éhesnek enni, a szomjazónak inni adunk, a ruhátlant felöltöztetjük, a beteget meglátogatjuk, stb., akkor azt vele tesszük. Ez eddig rendben is van. Ha ezt megtettük, akkor nincs mitől félnünk. Néhány kérdés azért fölmerülhet: Minden éhezőnek adjunk enni? Mi vegyük vállunkra az összes bajbajutott gondját? Sokaknak kisebb, vagy nagyobb családját is fenn kell tartania, a gyermekeket etetni, ruházni, iskoláztatni kell, adókat be kell fizetni, és sajnos a fizetés gyakran kevésnek, vagy éppen elegendőnek bizonyul… Akkor viszont esélyünk sincs arra, hogy az Úr jobbjára állhassunk?
Azt hiszem erre a témára nagyon is illik az az elv, amit még gimnáziumban mondott a biológia tanárnő a környezetvédelemmel kapcsolatban: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan.” Mint ahogy itt Magyarországon nem tudjuk az esőerdőket megmenteni (nem is feladatunk!), de környezetünkre sok másféle módon tudunk vigyázni, úgy mondhatjuk: nem nekünk kell a világ összes éhezőjét eltartanunk. Elég, ha csak körülnézünk a szűkebb környezetünkben: Rengeteg szükséget szenvedő embert látunk magunk körül. Vannak, akik anyagi, vannak, akik lelki értelemben szenvednek valamilyen szükséget. Fontos, hogy ne menjünk el ezek mellett közömbösen! Lehet, hogy nem tudjuk megoldani a problémáikat, de sokszor egy jó szó, egy kedves mosoly, vagy némi együttérzés is komoly segítség lehet. A nálunk szegényebbeket pedig igen is segítenünk kell, lehetőségeinkhez mérten. Ez nem azt jelenti, hogy minden jött-ment kéregetőnek állandóan pénzt kell adnunk. Ugyanakkor senki mellett nem mehetünk el közömbösen, aki az utunkba akad!
„Járhatok egy dohos alagsorban, ahol meglátogatok egy beteget, vagy utazhatok villamoson, végezhetem mindennapi munkámat másokkal együtt, másokért, családom, közösségem körében élve. Maga a mindenség Királya, Jézus Krisztus áll elém minden egyes emberben. Azt a jót, amit annak az embernek tettem, akivel ma találkoztam, vagy ugyanezt nem tettem, pedig megtehettem volna, azt Jézusnak teszem, vagy nem teszem meg.”
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egyszer számot kell adnunk földi életünkről. Nem felejthetjük el, hogy lesz végső ítélet! Hogy ott mi lesz a „vizsgakérdés”, azt pedig a mai evangéliumban hallhattuk. Ez elrettentőnek hangzik. De nem az, mert nem egy gonosz bíró fog bennünket megítélni, hanem az Igazságos Bíró, aki mellesleg példát adott nekünk arra, hogy hogyan válthatjuk tettekre mindazt, amit elvár tőlünk. Tudjuk mi a feladat. Az evangélium önmagáért beszél, váltsuk tettekre!
Laci atya
A hét szentje: Szent I. Kelemen pápa
Kép
Római Szent Kelemen alakját valóságos Kelemen-irodalom fonta körül az ókeresztény korban, de a neve alatt fennmaradt írások közül csak egy tekinthető hitelesnek: a Levél a korintusiakhoz. A levél írója nem nevezi meg magát, de olyan valaki, aki a római egyház nevében fordul a korintusi egyházhoz: ,,Isten Rómában lakó egyháza Isten Korintusban lakó egyházának...''
Kelemen szerzőségét nemcsak a 4. században író Euszébiosz tanúsítja, hanem már a 2. században is az ő levelének tartották. A korintusi püspök, Dionüsziosz 170 körül ezt írta Szótér pápának: ,,Ma ültük meg az Úr szent napját, ezen fölolvastuk leveledet, amelyet időnként továbbra is föl fogunk olvasni épülésünkre, ahogyan Kelemen hozzánk írt levelét is fölolvastuk.'' A korintusiak tehát a szentmise keretében olvasták föl mind Kelemen, mind Szótér pápa levelét, ahogyan az apostolok leveleit volt szokás. A Kelemen által írt levél így került be az apostoli levélgyűjteménybe, s később innen másolták át a szentírási kéziratokba. Ezért hosszú időn át sugalmazott írásnak tekintették.
De ki volt tulajdonképpen a levél szerzője, Római Szent Kelemen? A történeti források személyére vonatkozóan nem egyeznek minden tekintetben. Iréneusz szerint Kelemen Szent Péter harmadik utóda volt Rómában. Jeromos szerint Péter rendelte utódjául, de ő a békesség kedvéért Linus javára lemondott. A Kelemen-regény, amelynek utolsó változata szintén a 4. századra tehető, azonosítja Római Szent Kelement Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemensszel, aki konzuli méltóságot is viselt. A Kelemen vértanúságára vonatkozó adatok szintén a 4. századból valók. Origenész azonosnak tartotta a Fil 4,3-ban szereplő Kelemennel, s így nemcsak Szent Péter utóda, hanem Szent Pál tanítványa és munkatársa is lett volna. Egyébként Origenész az egyetlen őskeresztény szerző, aki Kelement zsidókereszténynek mondta. A korintusiakhoz írt levél elárulja, hogy Kelemen kitűnően ismerte az Ószövetséget, sokszor idézi is. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ismerhette Szent Pétert és Szent Pált; valószínűleg 92-101 között volt Róma püspöke.
Passiója szerint, amelyet a 4. században írtak, Traianus császár a Krím-félszigetre száműzte, ahol sok kereszténnyel együtt márványbányában dolgozott, végül a tengerbe fojtották.
Rómában hamarosan kialakult a tiszteletét őrző hely is. Egy ősi háztemplomnak a tulajdonosát Kelemennek hívták. A 4. században a két név viselőit azonosították, s az egykori háztulajdonos eltűnt a szent pápa mögött. Kelemen nevét a szentmise római kánonjába is fölvették. Ettől kezdve az irodalom, az egyházi művészet és a liturgia együtt magasztalta a vértanú pápát.
A középkor elején hazatértek ereklyéi is: Cirill és Metód, akiket a bizánci császár 860-ban a Krím-félszigetre küldött misszióba, Kerszonban megtalálták Kelemen maradványait, és később magukkal vitték Rómába. A már meglévő bazilika fogadta be ereklyéit, és így a szent sír-templomává lett. A bazilika mai altemplomában a középkori freskók beszélik el a szent pápa történetét, ahogy a hagyományban megformálódott.
 
2011.11.13 - Évközi 33. vasárnap
 
"Az egyháznak ma inkább bizonyságtevőkre
van szüksége, mint hitvédőkre."
XII. Pius pápa
Evangélium - Mt 25, 14-30
Kép
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott: másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét.
Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: "Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: "Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!" Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: "Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: "Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!"
Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: "Uram? Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!" Válaszul az úr ezt mondta neki: "Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza. Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás."
A következő kérdések segítenek felfedni, hogy számukra személyesen mit üzennek az evangélium szavai.
• Melyek azok a képességek, amelyeket Isten nekem ajándékozott, és tőlem várja, hogy kamatoztassam?
• Mennyire állpok be a mindennapok teljesítménykényszeres, kíméletlen hajszájába megfeledkezve arról, hogy ezzel felborulhatnak számomra fontos, az élet értelmét adó értékek?
• Hogyan igyekszem úgy alakítani az életritmusomat, hogy ne maradjanak ki az őszinte emberi kapcsolatok, Isten, és embertársaim szolgálata?
Imaszándék
A héten imádkozzunk azért, hogy akik a papi és szerzetesi hivatás talentumát megkapták, azt hűségesen kamatoztassák.
Átadta nekik vagyonát
Vannak történetek, amelyeket az emberek egy rossz részletről memorizálnak. Nevezetesen ezt a történetet azon felháborító mondatról, amely a történetet és a gondolatmenetet is zárja, amikor elveszik az egy talentummal rendelkező szolágtól a megmaradt egyetlen talentumát és odaadják annak, akinek eddig is a legtöbbje volt azzal az indoklással „akinek van még adnak”. Innentől kezdve ez a történet keserű szájízt hagy az olvasókban és nem is tudjuk, miért kerülhetett ilyen kétes értékű a mindennapi életben tapasztalt igazságtalanságot rögzítő történet példázatként ebbe a szöveg összefüggésbe? Elsiklik a figyelmünk arról, hogy a „gazda” milyen nagylelkű. Minden vagyonát a szolgái kezébe adja, ahelyett, hogy a biztos megélhetésére tartalékolná, kiszolgáltatja magát a szoláginak. A többi szolga ezt a lehetőséget úgy értékeli, mint a gazdája bizalmának jelét, ennek következtében az teszi, amit a gazdája tett a saját vagyonával. Elkezdi hasznosítani. Mivel ez egy oktató történet, megpróbáljuk megfejteni a mondanivalóját azáltal, hogy a rejtett szereposztást és viszonyokat világossá tesszük.
A gazda biztosan az Isten. A talentumokat hagyományosan az emberi képességeknek szokták nevezni. Pedig nem azok. Az elosztásuk aránya ugyan a gazda, vagyis az Isten véleményét képviseli a szolágiról, a hívőkről, az emberekről, de a talentum a gazda vagyona, az Isten gazdagságának része. Isten saját gazdagságából ad át részletet nekünk. Ez megfontolandó. De azonnal rá kell kérdeznünk, mi képezi az Isten gazdagságát? Arany, ezüst, gyémánt, vagy topáz? Nevetséges azonosítási kisélet. Az Isten gazdagsága nem a királyok gazdagságához mérhető, olyan szellemi, lelki, jóról van szó, amely arra született, hogy gyarapodjék. Az Isten gazdagsága az országa. Isten ezt az országot az emberekkel való kapcsolatán keresztül építi. A keresztény egyházhoz tartozó tagok, így Jézus követői is, lehetnek ennek az országnak építői. Sőt akkor igazán Jézus követői, ha ennek az országnak az építői. Ezért Isten rájuk bízza országát, Jézus Krisztus követőinek átadja evangéliumát. Mit tesznek vele? Vagy fogalmazzuk élesebben, mit teszünk vele. Formulák mögé rejtjük, megóvjuk a hitletéteményt, vagy tant csinálunk belőle? Körülbástyázzuk, megóvjuk méltatlan szemektől és kezektől és ajkaktól Isten országának titkát? A történet értelmezése szerint éppen ez az elítélt magatartás. Isten országának titkát mozgatni kell az emberek között, szóban tettekben. Isten szeretete ugyanis nem csökken, ha megosztjuk, hanem növekszik. Ha viszont megosztjuk, csak növekedik, gyarapszik az ország. Lelki tükör ez a történet, mely bennünket, keresztényeket vizsgál. Mi a megkereszteltek őrizzük Isten országát, mint átadhatatlan titkot, vagy működtetjük. Gyönyörködünk az evangélium legszebb mondataiban, de a félelem megfoszt attól, hogy valamit is tegyünk vele. Isten mindennap munkálkodik, Jézus minden nap körbejárt bemutatva Isten művét, a könyörületet, a megértést, a vigasztalás és megváltás művét. Sőt ezt akarja rajtunk keresztül is működtetni. Hát mi, min munkálkodunk?
Dr. Benyik György
A hét szentje: Árpád-házi Szent Erzsébet
Kép
Magyarországon született 1207-ben. Atyja II. András magyar király, anyja Gertrúd. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni.
Erzsébet teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, és szerette a vad lovaglást.
A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet erős kötelékei fűzték. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.
Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.
Erzsébet tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Útközben megbetegedett és meghalt. Az ő oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért gyermekeivel együtt elhagyta a várat.
Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Konrád szigorú lelkivezető volt: Kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát.
Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban., ahol a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló szolgált. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni.
1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.
 
2011.11.13 - Évközi 33. vasárnap
 
Az egyháznak ma inkább bizonyságtevőkre van szüksége, mint hitvédőkre.
XII. Pius pápa
Evangélium - Mt 25, 14-30
Kép
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott: másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét.
Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: "Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: "Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!" Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: "Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: ,"Jól van, te derék és hűséges szolga? A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!"
Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: "Uram? Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!" Válaszul az úr ezt mondta neki: "Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza. Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás."
A következő kérdések segítenek felfedni, hogy számukra személyesen mit üzennek az evangélium szavai.
• Melyek azok a képességek, amelyeket Isten nekem ajándékozott, és tőlem várja, hogy kamatoztassam?
• Mennyire állpok be a mindennapok teljesítménykényszeres, kíméletlen hajszájába megfeledkezve arról, hogy ezzel felborulhatnak számomra fontos, az élet értelmét adó értékek?
• Hogyan igyekszem úgy alakítani az életritmusomat, hogy ne maradjanak ki az őszinte emberi kapcsolatok, Isten, és embertársaim szolgálata?
Imaszándék
A héten imádkozzunk azért, hogy akik a papi és szerzetesi hivatás talentumát megkapták, azt hűségesen kamatoztassák.
Szavak és tettek
A mostani evangéliumi példabeszédben Jézus szembeállítja a vallási vezetőket a nyilvános bűnösökkel. A fiú, aki igent mond, de aztán nem teljesíti mégsem a szavát, azokat jelképezi, akik látszólag megtartják a vallási törvényeket, de életük nem ezt tükrözi vissza. A másik fiú pedig azokat a bűnösöket jelképezi, akik készek a megtérésre. Azt is mondhatjuk: aki olyan, mint az első fiú, az a szavak embere, tettek nélkül, megbízhatatlan és szeretet nélküli, csak önmagának élő ember. A másik pedig a tettek embere, a bűnbánó szeretet példája.
Jézus szavai, miszerint a „vámosok és utcanők megelőznek benneteket Isten országában” nagyon kemények. Talán nem is könnyű elsőre megérteni. Nem arról beszél Jézus, hogy aki bűnös, az jobb! Hanem arról, hogy aki igaznak hiszi magát, és úgy gondolja, hogy nincs szüksége a megtérésre, a vak. Abban nincs meg az Igazságra való nyitottság, az nem tud élni az Istenhez fordulás lehetőségével. Aki viszont tisztában van vele, hogy bűnös, hogy az élete tele van szennyel és mély sebekkel, az elindulhat Isten felé. Annak van igazán lehetősége a megtérésre. A görög metanoia szó, amit megtérésnek mondunk, az értelem és az akarat totális megfordulását jelenti, tulajdonképpen nem más, mint lényünk 180 fokos fordulata. Mindannyiunknak szüksége van a megtérésre. Értelmünket, akaratunkat, egész valónkat újra és újra Isten felé kell fordítanunk. Egyikünk sem mondhatja: „Én már megtértem, tehát kész-befejezett mű vagyok.” Mindegyikünk úton van a tökéletesség felé, valaki még csak most indul, de valaki már jó pár lépést megtett… Azonban a felszólítás nap, mint nap elhangzik felénk: „Menj ki és dolgozz a szőlőben”. Rajtunk áll, hogy mit válaszolunk, és hogy a válaszunkat milyen tettek követik. Jézusnak a vámosokra és utcanőkre tett kijelentése pedig örömre, optimizmusra kell, hogy sarkalljon minket. Ebből (is) láthatjuk, hogy mennyire igaz a régi mondás: „Minden szentnek van múltja és minden bűnösnek van jövője.” Nekünk is!
Nagyon jó, ha példát veszünk a példabeszédbeli fiúról, aki a megtérés, és bűnbánó szeretet példája, de Szent Pál magasabbra teszi a mércét, amikor azt mondja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” Nem a történet „pozitív hősét” állítja elénk, hanem magát, a történet „mesélőjét”. Jézust, akinek Atyja iránti szeretete mélyebb, mint a tettek vagy a szavak. Nem csupán a jó tettekre és jó szavakra kell törekednünk, hanem az érzületre is, mert ez az előző kettő alapja, gyökere. Ez az érzület pedig nem más, mint az Isten és emberek iránti, végletekig menő szeretet, az önkiüresítés. Jézus is erről beszél, amikor azt mondja: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. És ez nem csak jámbor buzdítás, hanem parancs.
Kemény, és talán teljes egészében soha nem teljesíthető feladat elé állít bennünket Jézus, de mégsem szabad feladnunk a naponta újrakezdődő erőfeszítést, hogy ugyanazt a lelkületet ápoljuk magunkban, amely Benne volt. Mindennapjaink során ne azt kérdezzük: „Mit kell tennem?”, hanem azt, hogy „Mit tenne a helyemben Jézus?”. Érdemes küzdeni a megtérésünkért, mert az Úr mondta: „Buzdulj fel és térj meg! Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá és vele eszem, ő meg velem. A győztest magam mellé ültetem a trónra, ahogy én is győztem és együtt ülök Atyámmal a trónon”(Jel 3, 19-21)
A hét szentje: Árpád-házi Szt. Erzsébet
Kép
Magyarországon született 1207-ben. Atyja II. András magyar király, anyja Gertrúd. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal.
A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Erzsébet teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, és szerette a vad lovaglást.
A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet erős kötelékei fűzték. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.
Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.
Erzsébet tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Útközben megbetegedett és meghalt. Az ő oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért gyermekeivel együtt elhagyta a várat.
Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Konrád szigorú lelkivezető volt: Kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát.
Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban., ahol a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló szolgált. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni.
1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.
 
2011.11.06 - Évközi 32. vasárnap
 
"Istentől eltávolodni nem annyi jelent,
mint hatalma alól,
hanem szeretetéből kivonni magunkat."
J. H. Newman
Evangélium - Mt 25, 1-13
Kép
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: "Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!" Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: "Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!" Az okosak ezt válaszolták: "Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!" Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: "Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!" De ő így válaszolt: "Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!"
Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!
A következő kérdések segítenek felfedni, hogy számukra személyesen mit üzennek az evangélium szavai.
• Jézus meghívott országába - igyekszem-e állandóan kapcsolatban lenni, hogy amikor megérkezik, jelen legyen számára?
• Mennyire fogadom be kegyelmeit, amelyeket szentségei által akar adományozni?
• Úgy élek-e, hogy ne más "olajával" próbáljak jobb képet mutatni magamról, hanem azt az arcomat lássa, amilyennek Ő ismer?
Imaszándék
A héten imádkozzunk azért, hogy megkapják az őszinte bűnbánat kegyelmét mindazok, akiket hirtelen halál ragad el a földi életből!
A tíz szűz
„A Mennyek országa hasonlít a tíz szűzhöz...” A példázatok sajátosságai közé tartozik, hogy a szereplők rejtve vannak, álruhában jelennek meg. A vőlegény rendkívüli személyiség, ritkán jelenik meg és szokatlan időben, meglepő módon érkezik. Amikor pedig megérkezett, kapusként lép föl a későkkel szemben, és ahelyett, hogy örülne, hogy találkozik velük, elutasítja őket. A vőlegény tehát bírói szerepet vesz magára, nem nehéz ilyen viselkedés láttán a lelkeknek Krisztussal való találkozására gondolni, amikor ezt a történetet értelmezzük.
A szüzek egyetlen személyt képviselnek a menyasszonyt, a vőlegény ugyan bírói szerepben érkezik, de mégsem ítéletet akar tartani, hanem lakodalmat. Vagyis nem ítéletre akarnak elé lépni az elkésett szüzek, hanem részt akarnak venni egy örömteli lakodalomban. Igaz ez a későknek nem lehetséges. Aki ezt a nagy találkozást lekési, az nem vehet benne részt. A találkozás időpontja bizonytalan, elhúzódik. A várakozókat elnyomja az állom, vagyis a bibliai elképzelés szerint elfáradnak a várakozásban.
Mitől okosak a szüzek, és mitől balgák? Az okosak visznek tartalék olajat. Ezt csak azok tehetik meg, akiknek nem kell takarékoskodni. Még álmukban is éghet lámpásuk, vagyis mindig megőrzik lelkükben az éberséget, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. Az ősegyházban makacsul tartotta magát a hit, Jézus hamarosan visszajön és ítéletet tart. Ez problémát jelentett a Tesszalonikai egyház képviselőinek. Úgy gondolták, hogy az ő életükben még eljön Jézus. Úgy tűnik ez a példázat a hosszas várakozásra készítette fel Jézus tanítványait és az evangélium olvasóit. Talán ezért is maradt meg az evangéliumban, mert Jézus második eljövetelét egyesek a maguk generációjának idejére gondolták. Jézus és az evangélista igyekszik felkészíteni Krisztus követőinek második generációját arra, hogy a vég nem olyan közel van, mint első lelkesedésük idején gondolták, mégis úgy készüljenek erre az életre, mintha azonnal itt lenne. Isten népe virrasztó közösség. Ezt pedig nem mindig könnyű megmagyarázni. A kis gyerek rövid ideig tud várni az ajándékra, és emiatt jól viselkedik. A felnőtt azonban reális esélyeket fontolgat. Megéri-e a befektetés jónak lenni, és az ítéletet elkerülni.
Jézus azonban másként fogalmazza meg a végső napot, mint korábban a próféták tették. Korábban ugyanis sötét és haragvó napnak írták le az ítéletet, a világ végét, a személy Isten előtti végleges megítélését. Jézus másnak írja le. Egy új világ a mennyei lakoma, a mennyország kezdete az ítélet. És a megítélés mindössze abból áll, hogy képesek vagyunk-e részt venni ebben a boldogságban vagy sem.
A példázatos történet kérdést intéz hozzánk, a várakozókhoz. Hogyan állunk legszebb vágyainkkal? A hitünk éber hit, vagy csak álmatag várakozás, tudomásul vétele az életnek, az értékek devalválódásának. Avagy még most is életünk második, vagy harmadik fordulóján, hiszünk a tisztább életben, aktív tevékeny vágyódással dolgozunk azon, hogy magunk körül az életet egyre szebbé, igazságosabbá és Isten szeretőbbé tegyük.
A történetben két csapat van, az okosaké és a balgáké. A kérdés: a tetteink, vagy a fásultságunk melyik csoportba sorol bennünket?
Dr. Benyik György
A hét szentje: Szent Márton
Kép
Szent Márton Sabariában (Pannónia) 316/17-ben született. Szülei pogányok voltak. Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei elköltöztek az itáliai Páviába, ahol még a zömében pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette fel.
Tizenöt éves volt, amikor a császár parancsára besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak (ezt örökíti meg a fenti kép). Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki exorcistává szentelte.
Nem sokkal ezután hazalátogatott a szüleihez, és édesanyját meg tudta téríteni. Otthon megvalósította régi vágyát: először Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett. 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek.
Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól és ördögűzéseiről beszélt. Azonban Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.
Mártont a nép úgy fogadta emlékezetébe, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztort, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

 

 
 

 


Statisztika

Online: 2
Összes: 380071
Hónap: 5174
Nap: 151